Becsomagolt sérüléseink kiteljesedésünk útjában
Láttad Brad Pitt-tel a Trója című filmet?
Igen, az alkotás és annak szereplői magával ragadó élményt nyújtanak, azonban most abból az aspektusból hozom példaként a művet,
hogy az életében legenda istenek fia Akhilleusz – akit egyébként Brad Pitt alakít -, ‘mily emberfeletti bátorságról tesz tanúbizonyságot a filmben.
Nincs számára lehetetlen, nem ismeri a félelmet, nem létezik olyan valaki, aki valamilyen formában ne félné erejét, legyen szó akár a kor uralkodóiról, királyairól.
Igen könnyű neki, hiszen ő az istenek fia, sebezhetetlen.
Azonban valóban így van?
Valóban az istenek fia és ezért sebezhetetlen,
vagy ő is ’csak’ egy ember, akinek rendkívüli bátorságát, erejét, megállíthatatlanságát, sikereit akkor sem és azóta sem tud másként magyarázni a tömegszellem?
El kell mondjam Neked, Akhilleusz (továbbra is a filmnél maradva; nem is akármilyen 😉 ) ember.
A titkát, ami miatt az emberek nem közéjük tartozónak vélik egyáltalán nem a sebezhetetlensége adja,
éppen ellenkezőleg.
Nem azért bátor, mert azt gondolja magáról sebezhetetlen, ezért nem tud megsérülni.
Pontosan tudja megsérülhet, sőt, néhány sérülést (mint mindannyian) már begyűjtött.
Azért bátor, mert továbbra is a diadal, a beteljesített cél lebeg a szeme előtt, melyet tudja, úgy érhet el, hogy továbbra is lehetőséget ad a sérülésre.
Tudja, a diadal, amit kivív maga,
de sokkal inkább a nép számára, melyet képvisel, melyért csatába indul,
messze túlmutat a sérüléseken, melyet út közben begyűjt.
Tudja, ha a diadalra fókuszál, az útközben szerzett sebek nem csupán begyógyulnak, de azok lesznek azok, melyek az útja során számára bölcsességet adnak.
Gondolhatod, mit halandzsálok össze vissza Brad Pitt-ről, Trójáról, Akhilleuszról,
azonban bízom benne, lesznek, akik a bejegyzést ideáig olvasva már értik.
A szereplők mások, a történet örök.
Minden korban, így korunkban is vannak, akik megértik, hogyan működik az élet.
Megértik, és megélik, ahogy Akhilleusz is.
Akhilleusz és a hozzá hasonlóan élők a tömegek vezetőjévé (válhattak volna) válhatnak,
DE CSAK AKKOR, ha nem emeljük ki őket magunk közül különböző megkülönböztetést, kifogásként szolgáló ürügyet gyártva.
Mára miket használunk a lehetséges vezetőink ’nem követésére’?
persze, mert neki könnyű;
ő mindent kibír;
neki semmi nem számít vagy éppen neki csak ez, vagy az számít;
neki nem kellett annyi mindenen keresztül mennie, mint nekem vagy másnak;
nem tisztességesek a szándékai; ..
(és a felsorolás folytatható, mert amikor a nem haladás a cél, a kreativitás nem ismer határokat..)
Teljesen mindegy ki mit használ rájuk, a kivételesekre, a vezetőkre (!)
érdemes ezen eltévelyedést okozó ’ésszerűnek tűnő’ magyarázatokat kidobni és megérteni hogyan működik az élet.
Ha nem lépünk tovább az életünkben azt mondjuk azért van,
mert félünk a kihívástól, kudarctól, amit útközben elszenvedhetünk.
Vannak, akik azt mondják nem is a kudarctól, sokkal inkább a sikertől félünk.
Tudod mit mondok én?
Mindegyik igaz és mindegyik ugyanaz.
Azért félünk a kudarctól is, amiért a sikertől.
Félünk, hogy az úton és a célban egyaránt ugyanaz bebizonyosodik:
nem vagyunk elég jók.
..és pontosan ez az, amitől újra megsérülhetünk. Nem akarjuk újra megélni, hogy kevesek vagyunk!
Nem akarjuk, hogy újra sérüljünk ezen ismételt megtapasztalás által!
Nem akarjuk, hogy újra megérezzük, kevesek vagyunk, nem érdemlünk többet, nem vagyunk elég érdemesek arra, hogy szeressenek minket.
Nem akarjuk, hogy érezzük: kevesek vagyunk a szeretetre.
A jelenlegi életünkben jól „beletanultunk”, „berendezkedtünk”. Persze a csavar az, hogy itt, ebben az állapotnak a fenntartásában is érnek minket sérülések,
de a legtöbben = a tömeg azt gondolja, na jó, de ’itt’ még sem annyira fáj, mintha új terepre mennék,
mintha kimennék a tiszta terepre, ahol nem tudok semmi mögé bújni, így nyílt célpont lehetek. Ott még nem tudom, hogy kell védekezni. Annyi munkám volt benne, hogy itt, ahol most vagyok megtanuljam.
Hogy minek a célpontja lehetnél egy új, nyílt terepen, arra a korábbi tapasztalatok és mások elmondásai által elfogadott zavaros történeteink vannak, melyek eléggé összekuszáltak ahhoz, hogy sokan önmaguk, egyedül képesek legyenek az átlátására, feltárására.
Így aztán félünk.
Sok területen félünk.
Egészségünk, kapcsolataink, karrierünk, anyagi jólétünk.. területén, és még sorolhatod tovább.
Mitől félünk?
Attól, hogy az úton vagy éppen, ha odáig eljutunk, a célállomáson sérülhetünk (újra).
A tömeg, ami azt gondolom messze az emberiség 90% még mindig a fal mögé bújuk, ami mögött úgy érzi kivédheti a jövőbeni sérüléseket.
Persze közben szenved.
Mitől szenved?
Attól is, hogy nem lép tovább, miközben a lelke nap mint nap hívja, az elméje, az egoja pedig visszatartja, az általa elképzelt biztonságban tartja és kialakul a zűrzavar;
és attól is szenved, hogy a már megszerzett sérüléseit jól becsomagolta, hogy saját maga előtt is elrejtse, azonban a becsomagolt sérülés ott van és jelez. Szerencséd van, ha csak gondolati szinten, mert képes a legmegviselőbb betegségek formájában.
Ez a becsomagolás pedig annyira jól sikerült, hogy a legtöbben nem is tudják valójában mi volt az, ami ezt a „védekező” hozzáállást, amit napi szinten megél kialakította.
De erről majd estleg egy másik posztban.
Pedig a képlet egyszerű:
nem az a bátor = nem az él teljes életet, aki úgy gondolja sebezhetetlen.
Az a bátor, aki a félelmeivel karöltve, azzal szövetségre lépve belemegy a sebezhetőségbe,
a félelmekkel közösen a beteljesült vízió érdekében.
A bátrak megértik, a sebek ajándékok az úton, melyeket kicsomagolva bölcsességet, életértést, megélt életet, diadalt nyernek.
Szeretettel,
Gál Beáta
ui.: nagyon köszönöm a sok kedvelést és megosztást, amit a blogbejegyzéseim által is kapok Tőletek,
azonban sokat jelentene, ha egy bejegyzés olvasása által ébredt gondolataitokat, kérdéseiteket is megosztanátok velem a bejegyzések alatt! Köszönöm!